Dr. Pellek Sándor nem hivatásos fotós. Orvos, mellkas-sebész, aki a legújabb afganisztáni háború kitörése után az első európai humanitárius csoporttal érkezett a szerencsétlen közép-ázsiai országba. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a betegek, a sebesültek, a háború, az elmaradottság, a szegénység áldozatai mellett volt ereje, mersze és hite fotózni olyan arcokat, amelyek szépséget, tisztaságot, vagy nemes bölcsességet sugároznak. A Millenáris Teátrum előterében megrendezett kiállítás címadó fotója, a Perzselő szemek például egy lefátyolozott fiatal nő, akinek csak a szeme ragyog ki elrejtett arcából, mint maga a vágyott és talán nem elérhetetlen szabadság. De láthatunk árnyékos nap által megvilágított fakéreg-vonású öregeket, amint egy kapualjból szemlélik a világot, újságot és cigarettát áruló gyerekeket, a fotóst kicsit bizalmatlanul, mégis egészséges kacérsággal szemlélő kiskamasz lányokat, kabuli utcai hentest, mellette szenzációhajhászás nélkül mutatott levágott birkafejeket, emberszemnél szomorúbb szamárszemeket, évszázados kőépítményeket, amelyek a sivataggal, a széllel, a hőséggel karöltve "megállították az időt, hiába akartak rájuk erőltetni szovjet típusú "kommunizmust", vagy amerikai mintájú "demokráciát". De azért árulkodóak a nagy pusztaság magányában még magányosabb katonai dzsip képe - eltörpülése a sziklák között szinte sugallja, hogy nem ez a megoldás - valamint a kiszikkadt földön kirajzolódott lábnyomszerű taposóakna, amelynek címe: Előbb nézz, aztán lépj! A Perzselő szemek csendes beszédű kiállítás, amely túllép a mai médiakövetelményeken. Talán e képek láttán eszünkbe juthat az, hogy az embereknek nemcsak hírértékük van.